A blogos jelleg miatt az olvasók az esszé második részét hamarabb látják, ezért javaslom, hogy görgessenek lejjebb és az első részt olvassák el először. Ez a logikai sorrend, fontos lehet a gondolatmenet megértésében...
„Telivérek” alkonya és más
tévelygéseim II.
Az elfuserált vonaltenyésztéstől a
szabad párosításig
Mottó: Hogy véleményünkkel szembe megyünk a jelenlegi közhangulattal,
úgy gondolom, tisztában vagyunk. Véleményünket ennek tudatában vállaljuk.
Ankert olvasva a szoros rokontenyésztők, a „vonalban”
gondolkodók országává váltunk. Desmet-Mathys, Symons, Marcel Desmet, újabban
Koopman stb. vonalakról beszélünk. Érzésem szerint ezen a téren is fordítva
ülünk a lovon. „Eretneknek tűnő” gondolataim megértetéséhez induljunk a „tenyésztés
egyik kályhájától”! Tekintsük át a vonaltenyésztés definícióját, alapvető
célját, és hatékony műveléséhez szükséges legfontosabbnak tűnő feltételeket!
A vonaltenyésztés lényegi célja nem más, mint egy kiváló
egyed tulajdonságainak rögzítése. Ennek a kiváló tulajdonságokkal
rendelkező – nagyobb utódszám okán, többnyire apa – állatnak a
genetikai alapjai révén kívánunk hozzá hasonló utódnemzedéket létrehozni. Ezért
a kiválasztott vonalalapítóval kialakított állományt, vele minél szorosabb
rokonságba próbálunk hozni.
Természetesen a vonaltenyésztés is meglehetősen szigorú
keretek között és feltételrendszerrel működhet hatékonyan. Öncélúan alkalmazása
esetén a kudarc előre borítékolható.
A hatékony vonaltenyésztéshez a következő feltételek
szükségesek:
• a vonalalapító apaállatot minél hosszabb ideig kell
tenyésztésben tartani;
• a szigorú szelekció végett minél nagyobb egyedlétszámra van
szükségünk;
• gondoskodni kell valamennyi egyed szakszerű táplálásáról és
gondozásáról.
A
hazai galambászok döntő többsége Anker Alfonz könyvében tenyésztői riportokat,
és tenyésztési módszereket egyaránt olvashatott. Olvashatott az adott tenyésztő
galambjaira – Anker szerint – legjellemzőbb tulajdonságokról, illetve azok –
szintén Anker szerinti – értékeléséről is. …és levonta a következtetéseket:
1. Adott tenyésztőnél kelt galambok adott
tenyésztő vonalába tartoznak. Megalkottuk a magunk TELIVÉR-eit. Így születtek -
sok más mellett például - a telivér Desmet- Mathys-ok. Hogy Valér Desmet-től
behozott galambok egy része – dúcfeltörését követően – került az országba,
tehát fogalmaim szerint inkább volt tekinthető keresztezettnek, mint „telivérnek”.
(Roger Desmet jelenlegi galambjairól nem is beszélve.) Az előzőekhez hasonlóan
Symonstól Anker Alfonz „frissítés” után, a legeredményesebb galambjaiból
hozott. Ezek a galambok Vermeyen – Commine kombinációnak tekinthető galambok
aztán nálunk rendkívül gyorsan „telivérré” váltak. Miért? Mert Symons-nál
keltek? S ha igen, akkor a nálunk kelő galambot miért nem Tóth-nak, Kiss-nek…
hívjuk? Próbáltak már lecsóból paprikát készíteni? Vajon miért feledkezünk meg
Anker Alfonz tanításának ide vonatkozó részéről: „A galamb tenyésztője az, aki
a szülők párosítását meghatározta.”
2.
„Megtanultunk” vonalakban gondolkodva „tenyészteni”. Ezzel belefutottunk „tenyésztői
tevékenységünk” talán legnagyobb tévedésébe. Elhittük, hogy a fentiekből következően,
a sok esetben meglehetősen heterogénnek tekinthető állományok, genetikailag
komoly hasonlósággal bírnak. „Telivér” vonalakat tartunk fenn, vagy egy Janssen
galambot egy Aarden-nel párosítottunk. Ezzel szezonra cseréltük a fazont. Azt
hittük, galambunk hordozza a „vonal” jegyeit, holott minden „vonal” –
szerencsés esetben - a kialakulását alapvetően meghatározó EREDMÉNYES
GALAMB, ritkább esetben galambok sajátosságait – leginkább verseny- és
tenyészértékét - hordozza. Ez pedig, rendkívül finoman fogalmazva is óriási
különbség! Pedig ugyanabban a könyvben, melyet oly sokszor idézünk, olvashattuk
azt is, hogy – Anker szavaival - „a testvérek gyakran különböznek”.
3.
Ezzel figyelmen kívül hagytuk a genetika, mint tudomány vonaltenyésztésre
vonatkozó célmeghatározását: kiváló egyed tulajdonságainak rögzítése.
Elhitettük magunkkal és másokkal is, hogy elég „Bendegúz 176” fiát, uram bocsá' unokáját
vonalalapítóknak kikiáltanunk. Azzal, hogy feltételezés alapján vonalalapítóvá
neveztünk ki egy állatot, kihagytunk a három lépcsős tenyésztésszervezési
modell első lépését. Célt faragtunk az eszközből. …és higgyék el, egy megfelelően
erős szelekciós nyomás még ezt az alapvető kisiklásunkat is helyes mederbe
terelhette volna. Volna, ha kellő számú, kellően megbízható ivadékvizsgálati
eredmény állt volna a rendelkezésünkre, s ezeket figyelembe vettük volna. De
hol vagyunk mi ettől? A genotípus-környezet interakciót figyelembe véve, lehetőségeink
sok esetben az adott genetikai érték szinten tartását sem teszik lehetővé.
Tartás-, és takarmányozás-, egészségügyi-, szállítás- és
eresztéstechnológiánkból következően, többnyire, eredményes galambászatnak
megfelelő galambjaink genetikai potenciáljának megőrzésére sincs esélyünk. „Életben
maradnak a túlélők.” – mondta a katasztrófa szakértő. A hazai átlag erősen
technológiai tűrőképességre „szelektál”.
Hogy ezt Anker Alfonznak köszönhetnénk? Ugyan emberek!
Többször felmerült bennem, hogy én egy másik „Repülő keresztrejtvényt”
olvastam. Ennek természetesen nem lehet realitása. Barátom hívta fel a
figyelmemet, hogy Anker könyvét (is) sokan „kijegyzetelik”. Aláhúzással jelölik
a lényegesnek vélt részeket. Gondoltam megér egy próbát. Kaposvári lévén,
kértem kölcsön néhány Repülő keresztrejtvényt. …és csakugyan! Végig lapozva őket,
szinte mindegyikben szembesülhettem az említett aláhúzásos kiemeléssel. A végén
nekem is sajátos technikám kezdett kialakulni: Az aláhúzatlan részeket kezdtem
olvasni. Ezek közé tartozott a „Mennyit érnek tenyészállataink?” című fejezet
is. A pontosság kedvéért próbálom idézni:
„…Visszatérve a gondolatsor kiindulópontjához, a származási
lapokhoz. Az ősöket tanulmányozni azért kell, hogy ismereteket és látókört
szerezzünk a kérdéses fajtát, törzset illetően. Egyébként a távoli ősökre
alapozva legfőképpen az additív tulajdonságok terén nem szabad engedményeket
tennünk azoknál az állatainknál, melyekkel ma dolgozunk. Mert hiába vannak a
legnagyszerűbb küzdenitudású ősök, pl. az ötödik nemzedékben, ha a szülők és a
nagyszülők ebbéli minősége már középszerű. Hiába várnánk, hogy utódaikban ez a
képesség felbukkanjon. Sohasem fog.
Hány helyen halljuk ma is, hogy ez itt egy „Hopfner”, egy „Dunker
Bordeaux”, vagy egy „Dax”. Ezek az ősök olyan távolságban vannak a mostani
galamboktól, hogy önmagunkat álltatjuk vele, ha ilyen alapon valami értéket
várunk tőlük. Fiatalabb éveimben – éppen a genealógia iránt érzett szenvedélyem
következtében – a gyakorlatban én is sok esetben rózsaszínű szemüveggel néztem
egyik, vagy másik állatot (galambot is) a származásban szereplő valamilyen
szuper ős miatt. Az élet és több százezer állat tenyésztése, teljesítményének
alakulása, a mindebből adódó személyes tapasztalatok azonban megtanítottak
arra, hogy egy tenyészállat, mindig pontosan annyit ér, mint amennyit az utódok
tudnak és sohasem annyit, mint amennyit esetleg annak idején ő maga, vagy ősei
tudtak.
Ha egy híres származási háttérrel rendelkező egyed utódai nem
produkálják a szükséges képességszintet, egy kevésbé neves ősöktől való, de
ennek ellenére értékes tulajdonságokat örökítő állat viszont igen, habozás
nélkül elejtem az előbbit, és kiaknázom azokat az előnyöket a tenyésztésben,
melyeket az utóbbi nyújt. A régi babérok hamar elszáradnak, az élet halad, és a
józan tenyésztő ezeket nem hagyja számításon kívül…”
A mellékelt képen Godolphin Arabian látható, elmaradhatatlan
macskájával. Az 1725-ben született csődör az angol telivértenyésztés alapjait
lerakó „négy mén” egyike. Az 1700-as évek közepén az angol telivéreket erőteljesen
teljesítményorientáltan szelektálták. Maholnap 2011-et írunk. …és mind a mai
napig sokan vannak, akik nem értik a háromlépcsős tenyésztés-szervezési modell
lényegét. Lehet, hogy nagy buzgalmunkban - Anker Alfonz tanításaitól
függetlenül - megfeledkeztünk minden tenyésztési módszer alapjáról, a
teljesítményorientált szelekcióról? Lehet, hogy a rózsaszínű ködben szem elől
tévesztettük a nagy teljesítményű galambot, mint a postagalamb-tenyésztés
egyetlen és valódi célját? Lehet, hogy Anker Alfonz által eszközként ajánlott
metódusokat céllá avanzsáltunk? Lehet, hogy bizonyos fejezeteket úgy, ahogy
volt átlapoztunk? Egyetlen könyvben sem találtam aláhúzva a „Szabad párosítás?”
című fejezet egyetlen sorát sem. Gondolom, sokan a fejezetek „mostohagyerek”-ének
tartották, tarthatják. Elolvastam hát ezt is.
Részlet a fejezetből:
„…A másik gondolatsor viszont Vermeijen gondolatainak
megértéshez hozhatna közelebb. Ha valakinek többféle véralapú állománya van és
sok év után tele van magasabb értékű galambokkal – mint ahogyan Vermeijen
esetében lehetett – akkor az állomány nagyobbik fele maga is eldöntheti, hogyan
akar párba menni. Ilyen esetekben éppúgy jó galambok születhetnek, mintha mi
párosítjuk, kissé más variációkban őket. Ezt meg tudom érteni…”
Elérkeztünk tehát Vermeijen-hez. Figyelemre méltó, ahogy
Anker nemhogy nem gúnyolta, de tisztelettel tárgyalta, megpróbálta megérteni, s
ebből adódóan, megpróbált profitálni Vermejen módszeréből is. Mi lehet a
tanulság? Hiszem, hogy megfelelő fiziológiai állapot biztosítása nélkül nem
lehet eredményt elérni. A mai hazai valóságban – rendkívül kevés kivételtől
eltekintve - ezen a téren olyan mélységű lemaradással állunk szemben, hogy
kátyúk helyett, szinte már szakadékokról beszélhetünk. Ebből következően a
fiziológia (élettan) területe nagyságrendekkel gyorsabb és hatékonyabb előre
lépési lehetőséget kínál, mint bármely tenyésztési módszer, bármilyen szakszerű
alkalmazása. Amennyiben, megfelelő fiziológiai állapotok folyamatos biztosítása
mellett, kellően erős, következetes és tudatos szelekciót végzünk, az additív
gének magas szintje egyre inkább, akarva akaratlanul biztosítottnak tekinthető.
Ez minél inkább így van, annál kisebb szerep jut a „tudatos párosításoknak”. S
máris elérkeztünk az állattenyésztés leglényegesebb eleméhez, a lehető
legegzaktabb (legpontosabb) teljesítményvizsgálati alapokon álló szelekcióhoz.
Ennek hiánya
minden tenyésztési módszert sikertelenségre ítél. Ezért, ha
egyszer valaki rákényszerítene, hogy – elszakítva egymástól - rangsort állítsak
fel „tenyésztés” és szelekció között, habozás nélkül utóbbit választanám. E
nélkül ugyanis, önmagunkat, s másokat is félrevezetve, egyre nagyobb arányban,
papírgalambok gyártunk. Vajon mi értelme ennek? Mindezek után, kérem, képzeljék
el, hogy holnaptól hirdetni kezdem: Anker Alfonz ötletétől vezérelve, többnyire
szabad párosodást engedek galambjaimnak! Megmosolyognak? Anker Alfonz
félremagyarázásával vádolnak? Legalább olyan alappal tehetnék, mint amilyen „alappal”
sokunkat „hűtlenséggel” vádolnak, mert hogy anno Anker Alfonz állományából
származó galambjainkat váltottuk. Vajon hűtlenséggel vádolhatta-e Jef Symons a
Professzort, miután a vélt genetikai előrehaladás reményében, Anker, a tőle
származó galambjait szinte teljes mértékben leváltotta?
Anker Alfonz könyve valóban rendkívül olvasmányos. Talán
éppen ez „vezeti meg” az átlagos olvasót. A „Repülő keresztrejtvény” ezzel
együtt egyáltalán nem szájbarágós és legkevésbé sem dogmatikus. Értelemszerűen
nem tárgyal számára evidens (magától értetődő) dolgokat. Ezt nem is várhatjuk tőle.
Talán épp ezért túl sok félresiklásra ad lehetőséget, de arról végképp nem
Anker Alfonz tehet, hogy a galambtartás semminemű előképzettséghez nincs kötve,
s hogy a galambtartók döntő többségének nincs is igénye az önképzésre. Pedig,
higgyék el, attól, hogy hallottam Einstein relativitás elméletéről, még nem
tartom valószínűnek, hogy meg tudnék oldani egy öt ismeretlenes egyenletet. Nem
is értem, miért lepődünk meg azon, hogy ebben az országban sokan vannak, akik
azt hiszik, ha párba kényszerítenek két galambot, tenyésztőnek mondhatják
magukat, ha elfogadjuk, hogy ha valaki hosszú távú útra galambot kosaraz,
automatikusan hosszútávú galambásznak mondhatja magát?
Írásom talán sarkít, de feltétlen szerettem volna rámutatni,
hogy a különböző tenyésztési eljárások öncélú alkalmazása, a galambászat
teljesítményorientált szelekciótól való elrugaszkodása, az állományok genetikai
potenciáljának egyértelmű hanyatlásához vezet! Ugyanígy a genetikai potenciál
csökkenését eredményezi a galamb igényszintjétől elmaradó elhelyezése és
ellátása. Mindezek mellett, szerettem volna felhívni a figyelmet, a genetikai
értelemben „zárt” és „nyitott” állomány közti, genetikai előrehaladás lehetőségének
tekintetében tetten érhető alapvető különbségre. Számomra az előbb tárgyalt
polémiák, a honi galambászat legnagyobb kátyúinak tűnnek. Hogy egy-egy
ellenpéldát, szinte mindenki tudna mondani? Szappanos Istvánt idézve: „A vasúti
szerencsétlenségnek is lehetnek túlélői…” A fenti anomáliákat Anker Alfonz
könyvével magyarázni, majdnem olyan, mintha Albert Einstein
relativitáselméletét a saját szánk íze szerint próbálnánk tolmácsolni…
Hogy mi köze mindennek a telivérekhez? Első olvasatra talán
nem túl sok, de annyi mindenféleképpen, hogy korrekt teljesítményvizsgálati
adatok mellőzésével, - akár a legnemesebb állományból indulva is - generációról
generációra csökkenni fog a kiemelkedő képességű egyedek születésének esélye.
Illetve, hogy a kontrollált teljesítmény mellett, minél több szempontot – ilyen
lehet bizonyos történelmi nevekhez, „vonalakhoz”, vagy akár a „tisztavérűséghez”
való ragaszkodás is - juttatunk szerephez a szelekció, majd a párosítás során,
annál inkább háttérbe szorítjuk a lényeget!
A világ
postagalambsportja a racionalitás irányába halad. Az eredményes galambászat kereteibe,
egyre kevésbé férnek bele a kisebb-nagyobb „lazaságok”. Bízom benne, hogy
írásom képes lehet segítséget nyújtani egy racionálisabb, eredmény centrikusabb
út, egy részének kijelölésében. Hiszem, hogy sokak számára „eretneknek” tűnő
gondolataimmal egyre kevésbé vagyok egyedül. Hogy véleményünkkel szembe megyünk
a jelenlegi közhangulattal, ezzel úgy gondolom, tisztában vagyunk.
Véleményünket ennek tudatában vállaljuk.
Kaposvár,
2010-11-08
Vétek János
forrás: http://www.notaris.hu/SzakmaiIrasok/index.html