Az oldal elindításának egyik fő motívuma az önképzés és a folyamatos tanulás lehetőségeinek felkutatása volt. Stílusosan tehát szándékosan ékeskedünk idegen tollakkal. A világhálón történő bolyongásaim egyik meglepetése volt Vétek János írásainak megtalálása. Igaz, hogy postagalambokkal kapcsolatban születettek az esszék, ám mivel számomra jó néhány megfontolandó és elgondolkodtató gondolattal találkoztam, engedéllyel persze, átemeljük ezeket az a.b.c. oldalára is. Remélem más is kiolvas belőle magának hasznos dolgokat. Nem kivonatoztam, mert nekem az egész szöveg elolvasása megkönnyítette a logikai és szakmai dolgok könnyebb megértését. Sajnos a ajánlott irodalomban említett könyvhöz még nem jutottam hozzá, de ami késik nem múlik....
„Telivérek” alkonya és más
tévelygéseim I.
A
genetikai spiráltól a jó öreg három lépcsős tenyésztésszervezési modellig
Mottó: Hogy véleményünkkel szembe megyünk a jelenlegi
közhangulattal, úgy gondolom, tisztában vagyunk. Véleményünket ennek tudatában
vállaljuk.
Termékforgalmazói és galambász minőségben egyaránt sokszor
fordulok meg galambászok között. A képzetlenségből, félműveltségből adódó
értetlenség sokszor vált ki belőlem megütközést. Ilyenkor többnyire Szappanos
István szavaira asszociálok: „Magyarországról hiányzik a konstruktív
galambászértelmiség.” Többnyire a Mester szavaival is próbálom nyugtatni magam:
„Szinte minden galambásznak vannak elméletei, magyarázatai,
amelyekhez makacsul ragaszkodik. Az elméletek, feltevések alkotják a
szemléletet. A szemlélet helyes, vagy hamis volta nagymértékben befolyásolja az
eredményes részvételt a postagalambsportban.”
…többnyire sikertelenül. Az ilyen és ehhez hasonló
stressz-helyzetek oldásában segíthet a pótcselekvés. Én spaklizni szoktam, de
van, amikor ez sem segít. Ha eleget rágódtam a témán, s úgy érzem, aktuális
mondanivalóval bírhat, leülök, s gépelni kezdek. Hátha sikerül másokat is
elképzeléseim átgondolására bírnom… Legtöbb írásom így indult. Nem „okkal”
írok. S, ha néha okkal is, átgondolásra bírni, s nem megbántani, megsérteni, „megsemmisíteni”
kívánom a tőlem eltérően gondolkodót. Ha úgy tetszik, párbeszédet folytatni,
mert amennyire nem hiszem, hogy csak a „nagy könyv”-ben (évkönyvek) szereplőktől
lehet tanulni, legalább annyira hiszem, hogy nekem is bőven van tanulni valóm.
Termékforgalmazóként sok mindent láttam, tapasztaltam. Ahogy
az öreg gulyás mondta a Hortobágyon: „Bár ne láttam volna.” Már a Giantel B. V.
magyarországi képviseletének felvállalása előtti időben, majd vele
párhuzamosan, agrárszaktanácsadással is foglalkoztunk/foglalkozunk. Jóval
kereskedelmi tevékenységünk kezdete előtt megtanultam, hogy legalább akkora
hangsúlyt kell fektetnünk a „termékszervizre”, mint a szorosan vett
értékesítésre. Ugyanis, hiába adunk el, ha nem vagyunk képesek termékeink
eredményes alkalmazását hatékonyan segíteni, holnapután piacaink elvesztésével
fizetünk. Túlzás és minden bántó szándék nélkül állíthatom, a hazai galambászok
jó 90%-a „gyakorlati galambász”. Megfelelő elméleti alapok nélkül. Ez, az
állategészségügyi technológia anomáliáiban (is,) vastagon tetten érhető.
A postagalambászat a világ egyik legösszetettebb
állatsportja. Ráadásul egy személyben kellene lennünk tenyésztőnek, idomárnak,
trénernek, zsokénak, állategészségügyi-, és takarmányozási szakembernek… Ebből
adódóan, rendkívül sok tudományterületen kellene megfelelően mély ismeretekkel
rendelkeznünk, s ezeket, az ismereteket komplexitásukon túl rendszerben kellene
tudnunk szemlélni, megítélni és kezelni. Úgy, mint élettan, takarmányozástan,
állategészségügy, etológia, hogy a teljesség igénye nélkül, csak párat
említsek. Valljuk be őszintén: ez képtelenség!
Nyílván, aki a lista elején végez, az, az átlagnál – bizonyos
területeken - többet tud, vagy tudásából többet képes profitálni. Hogy
kizárólag tőle lehetne tanulni, vagy egy élgalambásznak ne lenne szüksége
ismereteinek folyamatos frissítésére, bővítésére, adott területen – elsődlegesen,
talán az állategészségügy területén – speciálisan képzett szakemberek segítségére,
számomra elég abszurdnak tűnik. A mindent nyerő, épp ezért fogalmaink szerint „mindent
tudó”, élgalambász belgához, hollandhoz szakállatorvos jár. No és mi magunk is.
Csodájukra, és galambokért. Ők valahogy mégsem szégyenlik ebbéli „képzetlenségüket”.
Mi magyarok, önmagunkat, elsődlegesen a genetika tudományában
hisszük képzettnek. Elolvastuk Anker Alfonz könyvét, s úgy érezzük, rátaláltunk
a postagalambászat kulcsára. Ujházy Péter és Szappanos István által közvetített
technológiai ismeretek, állategészségügyi alapok sokkal kevésbé ragadták meg
fantáziánkat. Hasonló sorsra jutott például, Hollandiában nagy elismerésnek
örvendő, Dr. Stamm által írt, magyarra fordított könyv is. A „néhány ezer
(rokon)tenyésztő” országává váltunk. A galambászok döntő többsége azonban nem
genetikus. Még csak nem is állattenyésztő. Viszont tenyésztési módszerek bűvöletében
nőtt fel. Anker Alfonz könyvéből egy ország szőtt népmesét. Elolvastuk.
Kiragadtunk belőle részeket, részleteket, melyek szimpatikusnak, vagy
üzletpolitikánk részeivé tehetőnek tűntek. A többit figyelmen kívül hagytuk.
Egyszerűen átlapoztuk, felejtettük, vagy készek voltunk akár átírni, sőt,
tudásunknak, érdekeinknek megfelelően, akár markánsan tagadni is. Bálványt
állítottunk, majd tudatlansággal vegyes elvakultságunkban, - mint valami
szentségtörők - faragtuk, tördeltük nekünk nem tetsző részeit, a nekünk nem
tetsző fejezeteket. Hogy Anker Alfonz valamely tenyésztési módszerrel tűzön-vízen
követendő utat jelölt volna ki számunkra? Nem hiszem. Könyvében, többek közt
tenyésztési eljárásokat, így a rokontenyésztés és a keresztezés különböző
formáit, lényegi megközelítéseiket, előnyeiket és hátrányaikat egyaránt
tárgyalja. Ebből adódóan, és persze csak véleményem szerint, ha valaki
rokontenyészt, ugyanúgy hivatkozhat Anker Alfonzra, mint aki „keresztez”.
Tenyésztési módszereket, ha úgy tetszik módszertant adott. Lényeges előnyeit, s
hátrányait egyaránt megvilágítva. Képzetlenségünknek köszönhetően azonban ezt,
mind a mai napig nem tudjuk, vagy nem vagyunk hajlandóak sem felfogni, sem
feldolgozni. Vajon mi lehet az oka, hogy legközelebbi munkatársai, s egyik
legutolsó tanítványa, Ujházy Péter, Szappanos István és Csontos Gyula képes
volt maradandót alkotni a magyar postagalambsportban? Valami könyvéből ki nem
olvasható titok lengte körül az Anker házat? Vagy lehet, hogy egyszerűen csak
végletesen félreértettük, félremagyaráztuk Anker Alfonz gondolatait?
A világ postagalamb állományának valamilyen mechanizmusok
szerint változnia, fejlődnie kell. Mi magyarok, Anker Alfonz fantasztikus
könyvéből megtanultunk „tenyészteni”. Illetve, az esetek 95%-ban
ROKONTENYÉSZTENI. Olvastuk ugyan, hogy a rokontenyésztés a „jó tulajdonságok”
megőrzését szolgálja, de sem azzal, hogy a „kedvezőtlen” tulajdonságok
öröklésmenete hasonlóan alakul, azaz ugyanúgy, ugyanakkor, ugyanazzal a
módszerrel, párosítással rögzíthetők, s hogy a rokontenyésztés a „MEGŐRZÉS”, a „RÖGZÍTÉS”
eszköze, nem voltunk hajlandóak foglalkozni. …és belefutottunk a genetika első
nagy csapdájába, hisz azzal, hogy mereven rögzítünk, alapvetően a fejlődésnek
is gátat szabunk. Anker, szintén a Repülő keresztrejtvény oldalain hívja fel
figyelmünket, a rokontenyésztett galambok fokozottabb állategészségügyi
érzékenységére. Szappanos István szerint a hazai galambászok zöme elképesztő
körülmények között tartja galambjait. Véleményem szerint a hazai galambászok
zömének technológiája nemhogy a rokontenyésztésre alkalmatlan, de
hiányosságaiból adódóan alapvetően technológiai tűrőképességre szelektál, azaz
a teljesítmény oldaláról nézve: kontraszelektál. Hogy erről nem veszünk
tudomást, az a lényegen biztosan nem változtat.
A génmigráció (bevitel), mint tenyésztési módszer elvetése, -
a kezdeti, esetlegesen elérhető, de erősen behatárolt előrelépést követően, -
nem más, mint a genetikai haladás durva elutasítása. Magunk építette genetikai
gátunkhoz mérten, a Kínai nagyfal, járdaszigetté „szelídül”. A világ galambászata
erősen az újra és újra felbukkanó, majd képességeiket örökíteni is tudó,
kiemelkedő eredményeket elérő versenygalambok, és a velük szoros rokonságban
állók hatása alatt áll. Így volt ez a múltban, így van ez ma, és így lesz a jövőben
is. Így volt ez Anker Alfonz idejében is. A Klare, a Kapoen, a Krak, a Plastron
a maguk idejében Európa topgalambjai voltak. Hogy aztán Nyugat-Európa
elitgalambjainak közvetlen utódait Anker Alfonz szorosan rokontenyésztette
volna? Még soha, senki nem tudott egy marék szorosan rokontenyésztett, Anker
Alfonznál kelt, saját tenyésztési céljainak megvalósítását szolgáló galambot
felsorolni. Miért? Valószínűleg azért, mert Anker Alfonz nemes egyszerűséggel –
saját tenyésztési céljai megvalósításának érdekében - nem igazán művelte a
szoros rokontenyésztést. S, ha voltak is ilyen próbálkozásai, a Szilaj Klare –
Dikke Zwarte párt leszámítva, nem elsődlegesen saját részére, - talán –
mondhatni kívánságra párosított. Miért nem jelentek meg nagy számban, illetve
nem tartózkodtak huzamosabb időn keresztül Anker Alfonz dúcában szorosan
rokontenyésztett galambok? S akkor, miért foglalkozott vele könyvében?
Véleményem szerint, Anker Alfonznak, saját állománya kialakításához, egészen
egyszerűen nem volt szüksége a szoros rokontenyésztésre, mint módszerre. Miért?
(A világ, többnyire e körül az öt betűs kérdés körül forog.) Mert gond nélkül
hozzájuthatott kora – újra és újra felbukkanó – kiemelkedő eredményeket
felmutató galambjainak közvetlen utódaihoz. Tehát, míg Ő folyamatosan kora
postagalamb-genetikai értékének közvetlen elitjét hozhatta dúcába, az Őt követők
folyamatos lépéshátrányban voltak. Anker Alfonz galambjai a hazai, kevésbé
korszerűnek tűnő állomány jó részét, rendkívül rövid idő alatt Európa elitjével
váltották. Tehát nem neki, hanem követőinek lehetett, illetve minden bizonnyal
volt szüksége a rokontenyésztés eszközére. 1979-ben bekövetkező halála óta
harminc év telt el. A világ postagalamb-állományának genetikai előrehaladása
sem állt meg. A Professzor nevéhez köthető eredményes galambok aránya hazánkban
is egyre csökken. …és még mindig van, aki kizárólag Anker galambokból álló
állományt kínál. A marketingre szánt szlogen, mely szerint „postagalamb sok
van, Anker-galambból egyre kevesebb”, évek óta igazolódni látszik. Csak nem
úgy, ahogy az eladni szándékozó sugallni kívánta. Hogy erről Anker Alfonz
tehet? Teljességgel kizárt! Gondoljunk bele! Hogy lehetne egy olyan ember, a
genetikai állandóság elkötelezett híve, aki folyamatosan újabb és újabb,
elitebbnél elitebb – tehát mind magasabb genetikai potenciál lehetőségét
magában hordozó – galambok dúcába hozatalán fáradozott?
Amennyiben
elfogadjuk, a tagadhatatlan alaptézist, mely szerint létezik genetikai előrehaladás
a postagalambsportban, egy-egy állomány genetikai értékének változását, az
egyéb állatfajokhoz hasonlóan genetikai spirálként is szemléltethetjük. A „genetikai
spirál” sematikusan (vázlatosan), egy függőleges helyzetben lévő menetes
szárhoz hasonlítható. Egy ilyen képzeletbeli ábrán könnyen szemléltethetjük a
genetikai potenciál változását. Azzal a kitétellel, hogy a genetikai előrehaladás,
illetve hanyatlás folytonosságát szemléltető, egymásba átmenő menetek egymástól
való távolsága közel sem azonos. Genetikailag minél értékesebb egy állat, „genetikai
gyűrűje” annál magasabban helyezkedik el a spirálon. A spirál egyes részein
található „menetek” bizonyos esetekben sokkal sűrűbben, más esetekben sokkal
ritkábban helyezkednek el, esetenként hiányosak lehetnek. A különböző eljárások
erre gyakorolt hatásai rendkívül jól elkülöníthetőek. Rendkívül leegyszerűsítve,
a génmigráció (idegen egyedekkel idegen génállomány behozatala az állományba)
kizárása egyre jobban sűríti a menetek közti különbséget. Tehát a zárt, előbb-utóbb
rokontenyésztett állomány genetikailag egyre hasonlóbbá válik. A módszer
alkalmazásának célja is ez. Úgy mondjuk: RÖGZÍTÉS. Elméleti esetben a menetek
meglehetősen sűrűn helyezkedhetnek el egymás mellett. Az egyedek genetikai
értelemben, szinte „fedhetik” egymást. Ebben az esetben, a genetikai
változékonyság, - ebből adódóan - az előrehaladás lehetősége, szinte egyenlő a
nullával. Azaz, az állomány genetikai értelemben véve „beáll”. Ezt hívjuk „RÖGZÍTÉSNEK”.
Sokan azt hiszik ez a cél. Holott a postagalamb tenyésztés legfontosabb, mi
több, egyetlen célja, a minél nagyobb teljesítményre képes postagalamb
tenyésztése. Természetesen, genetikailag értelemben véve, minél homogénebb egy
állomány, az adott egyedek teljesítményszintje közötti különbségek annál inkább
környezeti hatások „játékának” tudhatók be.
Amennyiben új egyedeket viszünk az állományba, a genetikai
változékonyság, s ezzel a prognosztizálható, majd nagy valószínűség szerint, a
mérhető teljesítmény, különböző mértékben változik. Szóródik. Előfordulhatnak
kiugróan magasan, s „kiugróan” alul teljesítő egyedek. Genetikai értelemben, a
rokontenyésztés okozta RÖGZÍTÉSSEL szemben, a génmigráció okozta
VÁLTOZÉKONYSÁGRÓL beszélhetünk. Mindebből következően, ha a postagalambsportban
is elfogadjuk a genetikai előrehaladás tényét, s nem egy bizonyos szintet
próbálunk tartani, - egyértelműen úgy vélem, - nem nélkülözhetjük az új egyedek
állományba vitelét. Ezek megválasztása, természetesen döntő mértékben
befolyásolja a tenyésztés-, majd a versenyzés területén elért eredményeinket. …és
eljutottunk a szelekcióhoz. A szelekcióhoz, mely a kiemelkedő teljesítményű
galambok kiválasztásának eszköze kell, hogy legyen! A szelekcióhoz, mely a
tenyésztésszervezés számára legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a
tenyésztés. A tenyésztés ugyanis többnyire intuíció (megérzés) kérdése. A
tenyésztés sikerét tekintve, az intuíciónál jóval nagyobb hatással bíró tényező,
a tenyésztés sikerét alapvetően meghatározó, megfelelő tenyészkiválasztás, azaz
a megfelelő előszelekció. Ezt, nem túl távoli ősök (többnyire 2. ősi sorig) és
oldalági rokonok teljesítményének vizsgálatával végezzük. Ez a genetika által „klasszikus
három lépcsős tenyésztésszervezési modellnek” nevezett folyamat első lépcsője.
Teljesen mindegy ugyanis, hogy rokontenyésztünk, vagy keresztezünk, ha nem
megfelelő „anyaggal” dolgozunk, a kudarc előre megjósolható. Genetikai
változékonyságot feltételezve, az előrehaladás mértékét alapvetően a szelekció
intenzitása határozza meg. Az előre vivő szelekció alapfeltétele a lehető
legkorrektebb információkra épülő saját teljesítményvizsgálati eredmény. A
saját teljesítmény vizsgálat (STV), a három lépcsős tenyésztésszervezési modell
második eleme. Korrekt STV adatok gyűjtésére csak és kizárólagosan akkor lehet
esélyünk, ha galambunk a versenyen, teljesítőképességének legteljesebb
birtokában vehet részt. …és el is érkeztünk a fiziológia és a katasztrófa utak
állományalakító szerepének polémiájához. Ezt követően eljutunk, a hazai
galambászatot jellemző, ki tudja hányadik problémához. Tenyészgalambjaink alól
nem hagyunk megfelelő számú, megfelelően felnevelt, korrekt STV adatokat
biztosítani képes utódot. Megfelelő számú utód korrekt teljesítményvizsgálata
nélkül, galambjaink tenyészértékéről nem alkothatunk reális képet. Pedig a
három lépcsős tenyésztésszervezési modell célja és értelme, éppen a harmadik
lépcsőben, az utódellenőrzésben ölt testet és teljesedik ki. A teljes tenyésztői
tevékenység célja ugyanis nem más, mint a lehető legtöbb nagyteljesítményű
galamb tenyésztési lehetőségének biztosítása.
A genetikai előrehaladást markánsan meghatározó másik tényező
a genotípus – környezet interakció. Mi, a szoros rokontenyésztők országában a „nagy
piacra” várunk. A „nagy piac” pedig még mindig – elsősorban - Belgiumból és Hollandiából
vásárol. S ez – témánkat tekintve - nem is annyira a vásárlás ténye, mint
tenyésztői tevékenységünk nemzetközi elismerése szempontjából lényeges. A
probléma megválaszolása azonban legalább annyira tűnik bonyolultnak, mint
amennyire egyszerűnek látszik. Míg a belga és/vagy holland „kistenyésztőnek”,
fogalma sincs az Ankeri léptékekben vett tenyésztésről, beleszületett egy olyan
galambászkultúrába, mely megtanította a galamb ellátására, s egy, az élgalambok
számára prioritást biztosító versenyértékelési formába. A két tény
tenyésztésszervezési szempontokat alapul véve, - ha úgy tetszik, - nagyobb
valószínűséggel garantálja a magasabb genetikai potenciállal rendelkező egyedek
„kitermelhetőségét”. Ezzel – tradícióik mellett - mind a mai napig, a világ -
postagalambászat szempontjából - genetikai potenciáljának, s eladói oldalt
tekintve, piacának tetején tartva Belgiumot és Hollandiát. Hogy mi köze ennek a
genotípus – környezet interakcióhoz? A genotípus – környezet interakció
törvényszerűsége kimondja, hogy minél nagyobb teljesítményű egy állat, annál
magasabbak a környezeti tényezőkkel szembeni igényei. Ebből következően, az
állat – így a galamb is – genetikai képességeinek kibontakoztatásának, alapvetően
gátat szabhatnak a rendelkezésére álló környezeti feltételek. A magasabb
genetikai potenciállal rendelkező állat ugyanis, igényeit ki nem elégítő környezeti
viszonyok között, annyit sem képes termelni (teljesíteni), mint a szerényebb
genetikai potenciállal bíró, tehát környezetével szemben szerényebb igényeket „támasztó”
társa. Mindebből következően, hiába hozzuk, illetve hiába is hoznánk átlagos
hazai körülmények közé a pillanatnyi belga-, vagy holland topgalambok közvetlen
utódait, azoknak értelemszerűen esélyük sem lenne genetikai potenciáljuknak
megfelelően teljesíteni. S természetesen, dőreség lenne azt képzelnünk, hogy
igáslovakat kánaáni körülmények között tartva, Epsoni derbi-t nyerhetünk velük.
Hogy lehetnénk képesek a telivérek igényszint alatti ellátásának hátrányait,
vagy az igáslovak genetikai alkalmatlanságát bármely tenyésztési módszerrel
ellensúlyozni?
Márpedig ma hazánkban az esetek nagy többségében ez történik.
Kaposvár,
2010-11-08
Vétek
János
forrás: http://www.notaris.hu/SzakmaiIrasok/index.html