Telivérek alkonya

 A blogos jelleg miatt az olvasók az esszé második részét hamarabb látják, ezért javaslom, hogy görgessenek lejjebb és az első részt olvassák el először. Ez a logikai sorrend, fontos lehet a gondolatmenet megértésében...

„Telivérek” alkonya és más tévelygéseim II.

Az elfuserált vonaltenyésztéstől a szabad párosításig

Mottó: Hogy véleményünkkel szembe megyünk a jelenlegi közhangulattal, úgy gondolom, tisztában vagyunk. Véleményünket ennek tudatában vállaljuk.

Ankert olvasva a szoros rokontenyésztők, a „vonalban” gondolkodók országává váltunk. Desmet-Mathys, Symons, Marcel Desmet, újabban Koopman stb. vonalakról beszélünk. Érzésem szerint ezen a téren is fordítva ülünk a lovon. „Eretneknek tűnő” gondolataim megértetéséhez induljunk a „tenyésztés egyik kályhájától”! Tekintsük át a vonaltenyésztés definícióját, alapvető célját, és hatékony műveléséhez szükséges legfontosabbnak tűnő feltételeket!

A vonaltenyésztés lényegi célja nem más, mint egy kiváló egyed tulajdonságainak rögzítése. Ennek a kiváló tulajdonságokkal rendelkező – nagyobb utódszám okán, többnyire apa – állatnak a genetikai alapjai révén kívánunk hozzá hasonló utódnemzedéket létrehozni. Ezért a kiválasztott vonalalapítóval kialakított állományt, vele minél szorosabb rokonságba próbálunk hozni.

Természetesen a vonaltenyésztés is meglehetősen szigorú keretek között és feltételrendszerrel működhet hatékonyan. Öncélúan alkalmazása esetén a kudarc előre borítékolható.

A hatékony vonaltenyésztéshez a következő feltételek szükségesek:

• a vonalalapító apaállatot minél hosszabb ideig kell tenyésztésben tartani;

• a szigorú szelekció végett minél nagyobb egyedlétszámra van szükségünk;

• gondoskodni kell valamennyi egyed szakszerű táplálásáról és gondozásáról.

A hazai galambászok döntő többsége Anker Alfonz könyvében tenyésztői riportokat, és tenyésztési módszereket egyaránt olvashatott. Olvashatott az adott tenyésztő galambjaira – Anker szerint – legjellemzőbb tulajdonságokról, illetve azok – szintén Anker szerinti – értékeléséről is. …és levonta a következtetéseket:

1. Adott tenyésztőnél kelt galambok adott tenyésztő vonalába tartoznak. Megalkottuk a magunk TELIVÉR-eit. Így születtek - sok más mellett például - a telivér Desmet- Mathys-ok. Hogy Valér Desmet-től behozott galambok egy része – dúcfeltörését követően – került az országba, tehát fogalmaim szerint inkább volt tekinthető keresztezettnek, mint „telivérnek”. (Roger Desmet jelenlegi galambjairól nem is beszélve.) Az előzőekhez hasonlóan Symonstól Anker Alfonz „frissítés” után, a legeredményesebb galambjaiból hozott. Ezek a galambok Vermeyen – Commine kombinációnak tekinthető galambok aztán nálunk rendkívül gyorsan „telivérré” váltak. Miért? Mert Symons-nál keltek? S ha igen, akkor a nálunk kelő galambot miért nem Tóth-nak, Kiss-nek… hívjuk? Próbáltak már lecsóból paprikát készíteni? Vajon miért feledkezünk meg Anker Alfonz tanításának ide vonatkozó részéről: „A galamb tenyésztője az, aki a szülők párosítását meghatározta.”

2. „Megtanultunk” vonalakban gondolkodva „tenyészteni”. Ezzel belefutottunk „tenyésztői tevékenységünk” talán legnagyobb tévedésébe. Elhittük, hogy a fentiekből következően, a sok esetben meglehetősen heterogénnek tekinthető állományok, genetikailag komoly hasonlósággal bírnak. „Telivér” vonalakat tartunk fenn, vagy egy Janssen galambot egy Aarden-nel párosítottunk. Ezzel szezonra cseréltük a fazont. Azt hittük, galambunk hordozza a „vonal” jegyeit, holott minden „vonal” – szerencsés esetben - a kialakulását alapvetően meghatározó EREDMÉNYES GALAMB, ritkább esetben galambok sajátosságait – leginkább verseny- és tenyészértékét - hordozza. Ez pedig, rendkívül finoman fogalmazva is óriási különbség! Pedig ugyanabban a könyvben, melyet oly sokszor idézünk, olvashattuk azt is, hogy – Anker szavaival - „a testvérek gyakran különböznek”.

3. Ezzel figyelmen kívül hagytuk a genetika, mint tudomány vonaltenyésztésre vonatkozó célmeghatározását: kiváló egyed tulajdonságainak rögzítése. Elhitettük magunkkal és másokkal is, hogy elég „Bendegúz 176” fiát, uram bocsá' unokáját vonalalapítóknak kikiáltanunk. Azzal, hogy feltételezés alapján vonalalapítóvá neveztünk ki egy állatot, kihagytunk a három lépcsős tenyésztésszervezési modell első lépését. Célt faragtunk az eszközből. …és higgyék el, egy megfelelően erős szelekciós nyomás még ezt az alapvető kisiklásunkat is helyes mederbe terelhette volna. Volna, ha kellő számú, kellően megbízható ivadékvizsgálati eredmény állt volna a rendelkezésünkre, s ezeket figyelembe vettük volna. De hol vagyunk mi ettől? A genotípus-környezet interakciót figyelembe véve, lehetőségeink sok esetben az adott genetikai érték szinten tartását sem teszik lehetővé. Tartás-, és takarmányozás-, egészségügyi-, szállítás- és eresztéstechnológiánkból következően, többnyire, eredményes galambászatnak megfelelő galambjaink genetikai potenciáljának megőrzésére sincs esélyünk. „Életben maradnak a túlélők.” – mondta a katasztrófa szakértő. A hazai átlag erősen technológiai tűrőképességre „szelektál”.

Hogy ezt Anker Alfonznak köszönhetnénk? Ugyan emberek! Többször felmerült bennem, hogy én egy másik „Repülő keresztrejtvényt” olvastam. Ennek természetesen nem lehet realitása. Barátom hívta fel a figyelmemet, hogy Anker könyvét (is) sokan „kijegyzetelik”. Aláhúzással jelölik a lényegesnek vélt részeket. Gondoltam megér egy próbát. Kaposvári lévén, kértem kölcsön néhány Repülő keresztrejtvényt. …és csakugyan! Végig lapozva őket, szinte mindegyikben szembesülhettem az említett aláhúzásos kiemeléssel. A végén nekem is sajátos technikám kezdett kialakulni: Az aláhúzatlan részeket kezdtem olvasni. Ezek közé tartozott a „Mennyit érnek tenyészállataink?” című fejezet is. A pontosság kedvéért próbálom idézni:

„…Visszatérve a gondolatsor kiindulópontjához, a származási lapokhoz. Az ősöket tanulmányozni azért kell, hogy ismereteket és látókört szerezzünk a kérdéses fajtát, törzset illetően. Egyébként a távoli ősökre alapozva legfőképpen az additív tulajdonságok terén nem szabad engedményeket tennünk azoknál az állatainknál, melyekkel ma dolgozunk. Mert hiába vannak a legnagyszerűbb küzdenitudású ősök, pl. az ötödik nemzedékben, ha a szülők és a nagyszülők ebbéli minősége már középszerű. Hiába várnánk, hogy utódaikban ez a képesség felbukkanjon. Sohasem fog.

Hány helyen halljuk ma is, hogy ez itt egy „Hopfner”, egy „Dunker Bordeaux”, vagy egy „Dax”. Ezek az ősök olyan távolságban vannak a mostani galamboktól, hogy önmagunkat álltatjuk vele, ha ilyen alapon valami értéket várunk tőlük. Fiatalabb éveimben – éppen a genealógia iránt érzett szenvedélyem következtében – a gyakorlatban én is sok esetben rózsaszínű szemüveggel néztem egyik, vagy másik állatot (galambot is) a származásban szereplő valamilyen szuper ős miatt. Az élet és több százezer állat tenyésztése, teljesítményének alakulása, a mindebből adódó személyes tapasztalatok azonban megtanítottak arra, hogy egy tenyészállat, mindig pontosan annyit ér, mint amennyit az utódok tudnak és sohasem annyit, mint amennyit esetleg annak idején ő maga, vagy ősei tudtak.

Ha egy híres származási háttérrel rendelkező egyed utódai nem produkálják a szükséges képességszintet, egy kevésbé neves ősöktől való, de ennek ellenére értékes tulajdonságokat örökítő állat viszont igen, habozás nélkül elejtem az előbbit, és kiaknázom azokat az előnyöket a tenyésztésben, melyeket az utóbbi nyújt. A régi babérok hamar elszáradnak, az élet halad, és a józan tenyésztő ezeket nem hagyja számításon kívül…”

A mellékelt képen Godolphin Arabian látható, elmaradhatatlan macskájával. Az 1725-ben született csődör az angol telivértenyésztés alapjait lerakó „négy mén” egyike. Az 1700-as évek közepén az angol telivéreket erőteljesen teljesítményorientáltan szelektálták. Maholnap 2011-et írunk. …és mind a mai napig sokan vannak, akik nem értik a háromlépcsős tenyésztés-szervezési modell lényegét. Lehet, hogy nagy buzgalmunkban - Anker Alfonz tanításaitól függetlenül - megfeledkeztünk minden tenyésztési módszer alapjáról, a teljesítményorientált szelekcióról? Lehet, hogy a rózsaszínű ködben szem elől tévesztettük a nagy teljesítményű galambot, mint a postagalamb-tenyésztés egyetlen és valódi célját? Lehet, hogy Anker Alfonz által eszközként ajánlott metódusokat céllá avanzsáltunk? Lehet, hogy bizonyos fejezeteket úgy, ahogy volt átlapoztunk? Egyetlen könyvben sem találtam aláhúzva a „Szabad párosítás?” című fejezet egyetlen sorát sem. Gondolom, sokan a fejezetek „mostohagyerek”-ének tartották, tarthatják. Elolvastam hát ezt is.

Részlet a fejezetből:

„…A másik gondolatsor viszont Vermeijen gondolatainak megértéshez hozhatna közelebb. Ha valakinek többféle véralapú állománya van és sok év után tele van magasabb értékű galambokkal – mint ahogyan Vermeijen esetében lehetett – akkor az állomány nagyobbik fele maga is eldöntheti, hogyan akar párba menni. Ilyen esetekben éppúgy jó galambok születhetnek, mintha mi párosítjuk, kissé más variációkban őket. Ezt meg tudom érteni…”

Elérkeztünk tehát Vermeijen-hez. Figyelemre méltó, ahogy Anker nemhogy nem gúnyolta, de tisztelettel tárgyalta, megpróbálta megérteni, s ebből adódóan, megpróbált profitálni Vermejen módszeréből is. Mi lehet a tanulság? Hiszem, hogy megfelelő fiziológiai állapot biztosítása nélkül nem lehet eredményt elérni. A mai hazai valóságban – rendkívül kevés kivételtől eltekintve - ezen a téren olyan mélységű lemaradással állunk szemben, hogy kátyúk helyett, szinte már szakadékokról beszélhetünk. Ebből következően a fiziológia (élettan) területe nagyságrendekkel gyorsabb és hatékonyabb előre lépési lehetőséget kínál, mint bármely tenyésztési módszer, bármilyen szakszerű alkalmazása. Amennyiben, megfelelő fiziológiai állapotok folyamatos biztosítása mellett, kellően erős, következetes és tudatos szelekciót végzünk, az additív gének magas szintje egyre inkább, akarva akaratlanul biztosítottnak tekinthető. Ez minél inkább így van, annál kisebb szerep jut a „tudatos párosításoknak”. S máris elérkeztünk az állattenyésztés leglényegesebb eleméhez, a lehető legegzaktabb (legpontosabb) teljesítményvizsgálati alapokon álló szelekcióhoz. Ennek hiánya

minden tenyésztési módszert sikertelenségre ítél. Ezért, ha egyszer valaki rákényszerítene, hogy – elszakítva egymástól - rangsort állítsak fel „tenyésztés” és szelekció között, habozás nélkül utóbbit választanám. E nélkül ugyanis, önmagunkat, s másokat is félrevezetve, egyre nagyobb arányban, papírgalambok gyártunk. Vajon mi értelme ennek? Mindezek után, kérem, képzeljék el, hogy holnaptól hirdetni kezdem: Anker Alfonz ötletétől vezérelve, többnyire szabad párosodást engedek galambjaimnak! Megmosolyognak? Anker Alfonz félremagyarázásával vádolnak? Legalább olyan alappal tehetnék, mint amilyen „alappal” sokunkat „hűtlenséggel” vádolnak, mert hogy anno Anker Alfonz állományából származó galambjainkat váltottuk. Vajon hűtlenséggel vádolhatta-e Jef Symons a Professzort, miután a vélt genetikai előrehaladás reményében, Anker, a tőle származó galambjait szinte teljes mértékben leváltotta?

Anker Alfonz könyve valóban rendkívül olvasmányos. Talán éppen ez „vezeti meg” az átlagos olvasót. A „Repülő keresztrejtvény” ezzel együtt egyáltalán nem szájbarágós és legkevésbé sem dogmatikus. Értelemszerűen nem tárgyal számára evidens (magától értetődő) dolgokat. Ezt nem is várhatjuk tőle. Talán épp ezért túl sok félresiklásra ad lehetőséget, de arról végképp nem Anker Alfonz tehet, hogy a galambtartás semminemű előképzettséghez nincs kötve, s hogy a galambtartók döntő többségének nincs is igénye az önképzésre. Pedig, higgyék el, attól, hogy hallottam Einstein relativitás elméletéről, még nem tartom valószínűnek, hogy meg tudnék oldani egy öt ismeretlenes egyenletet. Nem is értem, miért lepődünk meg azon, hogy ebben az országban sokan vannak, akik azt hiszik, ha párba kényszerítenek két galambot, tenyésztőnek mondhatják magukat, ha elfogadjuk, hogy ha valaki hosszú távú útra galambot kosaraz, automatikusan hosszútávú galambásznak mondhatja magát?

Írásom talán sarkít, de feltétlen szerettem volna rámutatni, hogy a különböző tenyésztési eljárások öncélú alkalmazása, a galambászat teljesítményorientált szelekciótól való elrugaszkodása, az állományok genetikai potenciáljának egyértelmű hanyatlásához vezet! Ugyanígy a genetikai potenciál csökkenését eredményezi a galamb igényszintjétől elmaradó elhelyezése és ellátása. Mindezek mellett, szerettem volna felhívni a figyelmet, a genetikai értelemben „zárt” és „nyitott” állomány közti, genetikai előrehaladás lehetőségének tekintetében tetten érhető alapvető különbségre. Számomra az előbb tárgyalt polémiák, a honi galambászat legnagyobb kátyúinak tűnnek. Hogy egy-egy ellenpéldát, szinte mindenki tudna mondani? Szappanos Istvánt idézve: „A vasúti szerencsétlenségnek is lehetnek túlélői…” A fenti anomáliákat Anker Alfonz könyvével magyarázni, majdnem olyan, mintha Albert Einstein relativitáselméletét a saját szánk íze szerint próbálnánk tolmácsolni…

Hogy mi köze mindennek a telivérekhez? Első olvasatra talán nem túl sok, de annyi mindenféleképpen, hogy korrekt teljesítményvizsgálati adatok mellőzésével, - akár a legnemesebb állományból indulva is - generációról generációra csökkenni fog a kiemelkedő képességű egyedek születésének esélye. Illetve, hogy a kontrollált teljesítmény mellett, minél több szempontot – ilyen lehet bizonyos történelmi nevekhez, „vonalakhoz”, vagy akár a „tisztavérűséghez” való ragaszkodás is - juttatunk szerephez a szelekció, majd a párosítás során, annál inkább háttérbe szorítjuk a lényeget!

A világ postagalambsportja a racionalitás irányába halad. Az eredményes galambászat kereteibe, egyre kevésbé férnek bele a kisebb-nagyobb „lazaságok”. Bízom benne, hogy írásom képes lehet segítséget nyújtani egy racionálisabb, eredmény centrikusabb út, egy részének kijelölésében. Hiszem, hogy sokak számára „eretneknek” tűnő gondolataimmal egyre kevésbé vagyok egyedül. Hogy véleményünkkel szembe megyünk a jelenlegi közhangulattal, ezzel úgy gondolom, tisztában vagyunk. Véleményünket ennek tudatában vállaljuk.

Kaposvár, 2010-11-08

Vétek János 

forrás:  http://www.notaris.hu/SzakmaiIrasok/index.html

Telivérek alkonya

Az oldal elindításának egyik fő motívuma az önképzés és a folyamatos tanulás lehetőségeinek felkutatása volt. Stílusosan tehát szándékosan ékeskedünk idegen tollakkal. A világhálón történő bolyongásaim egyik meglepetése volt Vétek János írásainak megtalálása. Igaz, hogy postagalambokkal  kapcsolatban születettek az esszék, ám  mivel számomra jó néhány megfontolandó és elgondolkodtató gondolattal találkoztam, engedéllyel persze, átemeljük ezeket az a.b.c. oldalára is. Remélem más is kiolvas belőle magának hasznos dolgokat. Nem kivonatoztam, mert nekem az egész szöveg elolvasása megkönnyítette a logikai és szakmai dolgok könnyebb megértését. Sajnos a ajánlott irodalomban említett könyvhöz még nem jutottam hozzá, de ami késik nem múlik....

„Telivérek” alkonya és más tévelygéseim I.

A genetikai spiráltól a jó öreg három lépcsős tenyésztésszervezési modellig

Mottó: Hogy véleményünkkel szembe megyünk a jelenlegi közhangulattal, úgy gondolom, tisztában vagyunk. Véleményünket ennek tudatában vállaljuk.

Termékforgalmazói és galambász minőségben egyaránt sokszor fordulok meg galambászok között. A képzetlenségből, félműveltségből adódó értetlenség sokszor vált ki belőlem megütközést. Ilyenkor többnyire Szappanos István szavaira asszociálok: „Magyarországról hiányzik a konstruktív galambászértelmiség.” Többnyire a Mester szavaival is próbálom nyugtatni magam:

„Szinte minden galambásznak vannak elméletei, magyarázatai, amelyekhez makacsul ragaszkodik. Az elméletek, feltevések alkotják a szemléletet. A szemlélet helyes, vagy hamis volta nagymértékben befolyásolja az eredményes részvételt a postagalambsportban.”

…többnyire sikertelenül. Az ilyen és ehhez hasonló stressz-helyzetek oldásában segíthet a pótcselekvés. Én spaklizni szoktam, de van, amikor ez sem segít. Ha eleget rágódtam a témán, s úgy érzem, aktuális mondanivalóval bírhat, leülök, s gépelni kezdek. Hátha sikerül másokat is elképzeléseim átgondolására bírnom… Legtöbb írásom így indult. Nem „okkal” írok. S, ha néha okkal is, átgondolásra bírni, s nem megbántani, megsérteni, „megsemmisíteni” kívánom a tőlem eltérően gondolkodót. Ha úgy tetszik, párbeszédet folytatni, mert amennyire nem hiszem, hogy csak a „nagy könyv”-ben (évkönyvek) szereplőktől lehet tanulni, legalább annyira hiszem, hogy nekem is bőven van tanulni valóm.

Termékforgalmazóként sok mindent láttam, tapasztaltam. Ahogy az öreg gulyás mondta a Hortobágyon: „Bár ne láttam volna.” Már a Giantel B. V. magyarországi képviseletének felvállalása előtti időben, majd vele párhuzamosan, agrárszaktanácsadással is foglalkoztunk/foglalkozunk. Jóval kereskedelmi tevékenységünk kezdete előtt megtanultam, hogy legalább akkora hangsúlyt kell fektetnünk a „termékszervizre”, mint a szorosan vett értékesítésre. Ugyanis, hiába adunk el, ha nem vagyunk képesek termékeink eredményes alkalmazását hatékonyan segíteni, holnapután piacaink elvesztésével fizetünk. Túlzás és minden bántó szándék nélkül állíthatom, a hazai galambászok jó 90%-a „gyakorlati galambász”. Megfelelő elméleti alapok nélkül. Ez, az állategészségügyi technológia anomáliáiban (is,) vastagon tetten érhető.

A postagalambászat a világ egyik legösszetettebb állatsportja. Ráadásul egy személyben kellene lennünk tenyésztőnek, idomárnak, trénernek, zsokénak, állategészségügyi-, és takarmányozási szakembernek… Ebből adódóan, rendkívül sok tudományterületen kellene megfelelően mély ismeretekkel rendelkeznünk, s ezeket, az ismereteket komplexitásukon túl rendszerben kellene tudnunk szemlélni, megítélni és kezelni. Úgy, mint élettan, takarmányozástan, állategészségügy, etológia, hogy a teljesség igénye nélkül, csak párat említsek. Valljuk be őszintén: ez képtelenség!

Nyílván, aki a lista elején végez, az, az átlagnál – bizonyos területeken - többet tud, vagy tudásából többet képes profitálni. Hogy kizárólag tőle lehetne tanulni, vagy egy élgalambásznak ne lenne szüksége ismereteinek folyamatos frissítésére, bővítésére, adott területen – elsődlegesen, talán az állategészségügy területén – speciálisan képzett szakemberek segítségére, számomra elég abszurdnak tűnik. A mindent nyerő, épp ezért fogalmaink szerint „mindent tudó”, élgalambász belgához, hollandhoz szakállatorvos jár. No és mi magunk is. Csodájukra, és galambokért. Ők valahogy mégsem szégyenlik ebbéli „képzetlenségüket”.

Mi magyarok, önmagunkat, elsődlegesen a genetika tudományában hisszük képzettnek. Elolvastuk Anker Alfonz könyvét, s úgy érezzük, rátaláltunk a postagalambászat kulcsára. Ujházy Péter és Szappanos István által közvetített technológiai ismeretek, állategészségügyi alapok sokkal kevésbé ragadták meg fantáziánkat. Hasonló sorsra jutott például, Hollandiában nagy elismerésnek örvendő, Dr. Stamm által írt, magyarra fordított könyv is. A „néhány ezer (rokon)tenyésztő” országává váltunk. A galambászok döntő többsége azonban nem genetikus. Még csak nem is állattenyésztő. Viszont tenyésztési módszerek bűvöletében nőtt fel. Anker Alfonz könyvéből egy ország szőtt népmesét. Elolvastuk. Kiragadtunk belőle részeket, részleteket, melyek szimpatikusnak, vagy üzletpolitikánk részeivé tehetőnek tűntek. A többit figyelmen kívül hagytuk. Egyszerűen átlapoztuk, felejtettük, vagy készek voltunk akár átírni, sőt, tudásunknak, érdekeinknek megfelelően, akár markánsan tagadni is. Bálványt állítottunk, majd tudatlansággal vegyes elvakultságunkban, - mint valami szentségtörők - faragtuk, tördeltük nekünk nem tetsző részeit, a nekünk nem tetsző fejezeteket. Hogy Anker Alfonz valamely tenyésztési módszerrel tűzön-vízen követendő utat jelölt volna ki számunkra? Nem hiszem. Könyvében, többek közt tenyésztési eljárásokat, így a rokontenyésztés és a keresztezés különböző formáit, lényegi megközelítéseiket, előnyeiket és hátrányaikat egyaránt tárgyalja. Ebből adódóan, és persze csak véleményem szerint, ha valaki rokontenyészt, ugyanúgy hivatkozhat Anker Alfonzra, mint aki „keresztez”. Tenyésztési módszereket, ha úgy tetszik módszertant adott. Lényeges előnyeit, s hátrányait egyaránt megvilágítva. Képzetlenségünknek köszönhetően azonban ezt, mind a mai napig nem tudjuk, vagy nem vagyunk hajlandóak sem felfogni, sem feldolgozni. Vajon mi lehet az oka, hogy legközelebbi munkatársai, s egyik legutolsó tanítványa, Ujházy Péter, Szappanos István és Csontos Gyula képes volt maradandót alkotni a magyar postagalambsportban? Valami könyvéből ki nem olvasható titok lengte körül az Anker házat? Vagy lehet, hogy egyszerűen csak végletesen félreértettük, félremagyaráztuk Anker Alfonz gondolatait?

A világ postagalamb állományának valamilyen mechanizmusok szerint változnia, fejlődnie kell. Mi magyarok, Anker Alfonz fantasztikus könyvéből megtanultunk „tenyészteni”. Illetve, az esetek 95%-ban ROKONTENYÉSZTENI. Olvastuk ugyan, hogy a rokontenyésztés a „jó tulajdonságok” megőrzését szolgálja, de sem azzal, hogy a „kedvezőtlen” tulajdonságok öröklésmenete hasonlóan alakul, azaz ugyanúgy, ugyanakkor, ugyanazzal a módszerrel, párosítással rögzíthetők, s hogy a rokontenyésztés a „MEGŐRZÉS”, a „RÖGZÍTÉS” eszköze, nem voltunk hajlandóak foglalkozni. …és belefutottunk a genetika első nagy csapdájába, hisz azzal, hogy mereven rögzítünk, alapvetően a fejlődésnek is gátat szabunk. Anker, szintén a Repülő keresztrejtvény oldalain hívja fel figyelmünket, a rokontenyésztett galambok fokozottabb állategészségügyi érzékenységére. Szappanos István szerint a hazai galambászok zöme elképesztő körülmények között tartja galambjait. Véleményem szerint a hazai galambászok zömének technológiája nemhogy a rokontenyésztésre alkalmatlan, de hiányosságaiból adódóan alapvetően technológiai tűrőképességre szelektál, azaz a teljesítmény oldaláról nézve: kontraszelektál. Hogy erről nem veszünk tudomást, az a lényegen biztosan nem változtat.

A génmigráció (bevitel), mint tenyésztési módszer elvetése, - a kezdeti, esetlegesen elérhető, de erősen behatárolt előrelépést követően, - nem más, mint a genetikai haladás durva elutasítása. Magunk építette genetikai gátunkhoz mérten, a Kínai nagyfal, járdaszigetté „szelídül”. A világ galambászata erősen az újra és újra felbukkanó, majd képességeiket örökíteni is tudó, kiemelkedő eredményeket elérő versenygalambok, és a velük szoros rokonságban állók hatása alatt áll. Így volt ez a múltban, így van ez ma, és így lesz a jövőben is. Így volt ez Anker Alfonz idejében is. A Klare, a Kapoen, a Krak, a Plastron a maguk idejében Európa topgalambjai voltak. Hogy aztán Nyugat-Európa elitgalambjainak közvetlen utódait Anker Alfonz szorosan rokontenyésztette volna? Még soha, senki nem tudott egy marék szorosan rokontenyésztett, Anker Alfonznál kelt, saját tenyésztési céljainak megvalósítását szolgáló galambot felsorolni. Miért? Valószínűleg azért, mert Anker Alfonz nemes egyszerűséggel – saját tenyésztési céljai megvalósításának érdekében - nem igazán művelte a szoros rokontenyésztést. S, ha voltak is ilyen próbálkozásai, a Szilaj Klare – Dikke Zwarte párt leszámítva, nem elsődlegesen saját részére, - talán – mondhatni kívánságra párosított. Miért nem jelentek meg nagy számban, illetve nem tartózkodtak huzamosabb időn keresztül Anker Alfonz dúcában szorosan rokontenyésztett galambok? S akkor, miért foglalkozott vele könyvében? Véleményem szerint, Anker Alfonznak, saját állománya kialakításához, egészen egyszerűen nem volt szüksége a szoros rokontenyésztésre, mint módszerre. Miért? (A világ, többnyire e körül az öt betűs kérdés körül forog.) Mert gond nélkül hozzájuthatott kora – újra és újra felbukkanó – kiemelkedő eredményeket felmutató galambjainak közvetlen utódaihoz. Tehát, míg Ő folyamatosan kora postagalamb-genetikai értékének közvetlen elitjét hozhatta dúcába, az Őt követők folyamatos lépéshátrányban voltak. Anker Alfonz galambjai a hazai, kevésbé korszerűnek tűnő állomány jó részét, rendkívül rövid idő alatt Európa elitjével váltották. Tehát nem neki, hanem követőinek lehetett, illetve minden bizonnyal volt szüksége a rokontenyésztés eszközére. 1979-ben bekövetkező halála óta harminc év telt el. A világ postagalamb-állományának genetikai előrehaladása sem állt meg. A Professzor nevéhez köthető eredményes galambok aránya hazánkban is egyre csökken. …és még mindig van, aki kizárólag Anker galambokból álló állományt kínál. A marketingre szánt szlogen, mely szerint „postagalamb sok van, Anker-galambból egyre kevesebb”, évek óta igazolódni látszik. Csak nem úgy, ahogy az eladni szándékozó sugallni kívánta. Hogy erről Anker Alfonz tehet? Teljességgel kizárt! Gondoljunk bele! Hogy lehetne egy olyan ember, a genetikai állandóság elkötelezett híve, aki folyamatosan újabb és újabb, elitebbnél elitebb – tehát mind magasabb genetikai potenciál lehetőségét magában hordozó – galambok dúcába hozatalán fáradozott?

Amennyiben elfogadjuk, a tagadhatatlan alaptézist, mely szerint létezik genetikai előrehaladás a postagalambsportban, egy-egy állomány genetikai értékének változását, az egyéb állatfajokhoz hasonlóan genetikai spirálként is szemléltethetjük. A „genetikai spirál” sematikusan (vázlatosan), egy függőleges helyzetben lévő menetes szárhoz hasonlítható. Egy ilyen képzeletbeli ábrán könnyen szemléltethetjük a genetikai potenciál változását. Azzal a kitétellel, hogy a genetikai előrehaladás, illetve hanyatlás folytonosságát szemléltető, egymásba átmenő menetek egymástól való távolsága közel sem azonos. Genetikailag minél értékesebb egy állat, „genetikai gyűrűje” annál magasabban helyezkedik el a spirálon. A spirál egyes részein található „menetek” bizonyos esetekben sokkal sűrűbben, más esetekben sokkal ritkábban helyezkednek el, esetenként hiányosak lehetnek. A különböző eljárások erre gyakorolt hatásai rendkívül jól elkülöníthetőek. Rendkívül leegyszerűsítve, a génmigráció (idegen egyedekkel idegen génállomány behozatala az állományba) kizárása egyre jobban sűríti a menetek közti különbséget. Tehát a zárt, előbb-utóbb rokontenyésztett állomány genetikailag egyre hasonlóbbá válik. A módszer alkalmazásának célja is ez. Úgy mondjuk: RÖGZÍTÉS. Elméleti esetben a menetek meglehetősen sűrűn helyezkedhetnek el egymás mellett. Az egyedek genetikai értelemben, szinte „fedhetik” egymást. Ebben az esetben, a genetikai változékonyság, - ebből adódóan - az előrehaladás lehetősége, szinte egyenlő a nullával. Azaz, az állomány genetikai értelemben véve „beáll”. Ezt hívjuk „RÖGZÍTÉSNEK”. Sokan azt hiszik ez a cél. Holott a postagalamb tenyésztés legfontosabb, mi több, egyetlen célja, a minél nagyobb teljesítményre képes postagalamb tenyésztése. Természetesen, genetikailag értelemben véve, minél homogénebb egy állomány, az adott egyedek teljesítményszintje közötti különbségek annál inkább környezeti hatások „játékának” tudhatók be.

Amennyiben új egyedeket viszünk az állományba, a genetikai változékonyság, s ezzel a prognosztizálható, majd nagy valószínűség szerint, a mérhető teljesítmény, különböző mértékben változik. Szóródik. Előfordulhatnak kiugróan magasan, s „kiugróan” alul teljesítő egyedek. Genetikai értelemben, a rokontenyésztés okozta RÖGZÍTÉSSEL szemben, a génmigráció okozta VÁLTOZÉKONYSÁGRÓL beszélhetünk. Mindebből következően, ha a postagalambsportban is elfogadjuk a genetikai előrehaladás tényét, s nem egy bizonyos szintet próbálunk tartani, - egyértelműen úgy vélem, - nem nélkülözhetjük az új egyedek állományba vitelét. Ezek megválasztása, természetesen döntő mértékben befolyásolja a tenyésztés-, majd a versenyzés területén elért eredményeinket. …és eljutottunk a szelekcióhoz. A szelekcióhoz, mely a kiemelkedő teljesítményű galambok kiválasztásának eszköze kell, hogy legyen! A szelekcióhoz, mely a tenyésztésszervezés számára legalább akkora jelentőséggel bír, mint maga a tenyésztés. A tenyésztés ugyanis többnyire intuíció (megérzés) kérdése. A tenyésztés sikerét tekintve, az intuíciónál jóval nagyobb hatással bíró tényező, a tenyésztés sikerét alapvetően meghatározó, megfelelő tenyészkiválasztás, azaz a megfelelő előszelekció. Ezt, nem túl távoli ősök (többnyire 2. ősi sorig) és oldalági rokonok teljesítményének vizsgálatával végezzük. Ez a genetika által „klasszikus három lépcsős tenyésztésszervezési modellnek” nevezett folyamat első lépcsője. Teljesen mindegy ugyanis, hogy rokontenyésztünk, vagy keresztezünk, ha nem megfelelő „anyaggal” dolgozunk, a kudarc előre megjósolható. Genetikai változékonyságot feltételezve, az előrehaladás mértékét alapvetően a szelekció intenzitása határozza meg. Az előre vivő szelekció alapfeltétele a lehető legkorrektebb információkra épülő saját teljesítményvizsgálati eredmény. A saját teljesítmény vizsgálat (STV), a három lépcsős tenyésztésszervezési modell második eleme. Korrekt STV adatok gyűjtésére csak és kizárólagosan akkor lehet esélyünk, ha galambunk a versenyen, teljesítőképességének legteljesebb birtokában vehet részt. …és el is érkeztünk a fiziológia és a katasztrófa utak állományalakító szerepének polémiájához. Ezt követően eljutunk, a hazai galambászatot jellemző, ki tudja hányadik problémához. Tenyészgalambjaink alól nem hagyunk megfelelő számú, megfelelően felnevelt, korrekt STV adatokat biztosítani képes utódot. Megfelelő számú utód korrekt teljesítményvizsgálata nélkül, galambjaink tenyészértékéről nem alkothatunk reális képet. Pedig a három lépcsős tenyésztésszervezési modell célja és értelme, éppen a harmadik lépcsőben, az utódellenőrzésben ölt testet és teljesedik ki. A teljes tenyésztői tevékenység célja ugyanis nem más, mint a lehető legtöbb nagyteljesítményű galamb tenyésztési lehetőségének biztosítása.

A genetikai előrehaladást markánsan meghatározó másik tényező a genotípus – környezet interakció. Mi, a szoros rokontenyésztők országában a „nagy piacra” várunk. A „nagy piac” pedig még mindig – elsősorban - Belgiumból és Hollandiából vásárol. S ez – témánkat tekintve - nem is annyira a vásárlás ténye, mint tenyésztői tevékenységünk nemzetközi elismerése szempontjából lényeges. A probléma megválaszolása azonban legalább annyira tűnik bonyolultnak, mint amennyire egyszerűnek látszik. Míg a belga és/vagy holland „kistenyésztőnek”, fogalma sincs az Ankeri léptékekben vett tenyésztésről, beleszületett egy olyan galambászkultúrába, mely megtanította a galamb ellátására, s egy, az élgalambok számára prioritást biztosító versenyértékelési formába. A két tény tenyésztésszervezési szempontokat alapul véve, - ha úgy tetszik, - nagyobb valószínűséggel garantálja a magasabb genetikai potenciállal rendelkező egyedek „kitermelhetőségét”. Ezzel – tradícióik mellett - mind a mai napig, a világ - postagalambászat szempontjából - genetikai potenciáljának, s eladói oldalt tekintve, piacának tetején tartva Belgiumot és Hollandiát. Hogy mi köze ennek a genotípus – környezet interakcióhoz? A genotípus – környezet interakció törvényszerűsége kimondja, hogy minél nagyobb teljesítményű egy állat, annál magasabbak a környezeti tényezőkkel szembeni igényei. Ebből következően, az állat – így a galamb is – genetikai képességeinek kibontakoztatásának, alapvetően gátat szabhatnak a rendelkezésére álló környezeti feltételek. A magasabb genetikai potenciállal rendelkező állat ugyanis, igényeit ki nem elégítő környezeti viszonyok között, annyit sem képes termelni (teljesíteni), mint a szerényebb genetikai potenciállal bíró, tehát környezetével szemben szerényebb igényeket „támasztó” társa. Mindebből következően, hiába hozzuk, illetve hiába is hoznánk átlagos hazai körülmények közé a pillanatnyi belga-, vagy holland topgalambok közvetlen utódait, azoknak értelemszerűen esélyük sem lenne genetikai potenciáljuknak megfelelően teljesíteni. S természetesen, dőreség lenne azt képzelnünk, hogy igáslovakat kánaáni körülmények között tartva, Epsoni derbi-t nyerhetünk velük. Hogy lehetnénk képesek a telivérek igényszint alatti ellátásának hátrányait, vagy az igáslovak genetikai alkalmatlanságát bármely tenyésztési módszerrel ellensúlyozni?

Márpedig ma hazánkban az esetek nagy többségében ez történik.

Kaposvár, 2010-11-08

Vétek János

 forrás: http://www.notaris.hu/SzakmaiIrasok/index.html

X. Pannónia Kupa

A X. Pannónia Kupán, mely az országos rendezvények sorában valóban az egyik legkiemelkedőbb, ebben az évben aktívan jelen lesz az abc. Nemcsak a szakmai programokban és előadásokban, de az alakkanári tenyésztőkkel kapcsolatos feladatokban, így a meghívásokban és a tájékoztatásokban is igyekszünk kivenni a részünket. Emellett az abc a kiállításon jelenlévő standjánál külön is várja kedves érdeklődőit, ahol olvasóinkkal végre személyesen is beszélhetünk.

A Pannónia Kupa programját, a madarak besorolását, a nevezési és beszállítási lapot az alábbiakban, kép formátumban találjátok meg, melyek letöltve megfelelő méretűek mind az olvasáshoz, mind a nyomtatáshoz.

Várunk szeretettel mindenkit!

Az abc rajzpályázata

Az abcpályázatot hirdetett, melyre a művészeti alkotásokat 2012. július 01. napjáig vártuk beérkezni.

A pályázaton bács-kiskun megyei értelmileg vagy tanulásban akadályozott tanulók vehettek részt.

A beérkezett munkákat az ősszel megrendezendő kiskőrösi, kecskeméti, valamint budapesti kiállításainkon lehet megtekinteni. Ezt követően kerülnek a képek díjazásra.

Egy kis ízelítő az anyagból:

Border Kanári

80 cm átmérőjű, textilből készült alkotás a Kiskőrösi Speciális Iskola autista csoportjától.